Egy fiatal kutató hétköznapjai

Ha a Collembolákról mesélek a hallgatóknak, mindig ez a fő példám: ha otthon valaki szokott szobanövényeket locsolni (na persze, eleve hülye ötlet egyetemistákról ilyet feltételezni, de mégis, hátha), akkor néha előfordul, hogy az öntözés hatására kis fehér állatkák bújnak ki a talajból és a víz felszínén kezdenek el rohangászni. Évek óta hittem benne, hogy ez a jelenség létezik, ugyanakkor becsületemre legyen mondva én tényleg szoktam virágot locsolni (na jó, egy speciális szelekciós folyamat után csak a legalább 1,5-2 hétig vizet nélkülözni tudó növények maradtak fenn a lakásomban – viszont titkos tippem a víz megvonása a ciklámen virágzásra bírására), de évek óta nem találkoztam a Collembolákkal sehol. Csak gyermekkorom halvány emlékei rémlettek fel, hogy bizony, anyukámnál még voltak ilyen kis állatkák a talajban (valószínűleg ő rendesebben bánik a növényekkel, mint én). És aztán egyszer csak mi történt! Óvatlanul locsoltam az egyik növényt, kicsi túl sok vizet is kapott, és hopp! egyszer csak a víz felszínét ellepték a kis fehér Collembolák! Fantasztikus élmény volt, olyan, amire évekig vár az ember és egyszer csak a legváratlanabb, legfelkészületlenebb időpontban megtörténik. (A kép persze gyorsan elkészült, bizonyítékként mellékelve – bár nem sok minden látszik rajta, de esküszöm ott vannak rajta a Collembolák, a kis fehér foltocskák). A nap kérdése természetesen, hogy vajon A. a Collembolákat figyelmetlenül a laborból hazahurcoltam a ruhámon vagy a táskámban, ahol aztán a lakásban téblábolva pontosan ebben a növénycserépben érezték magukat a legjobban, itt megtelepedtek és létrehozták a kis Collembola közösségüket vagy B. a Collembolák mindig is ott voltak és ott vannak VELETEK is és FIGYELNEK!

A világító baktériumok ismét a „reflektorfénybe” kerültek, ugyanis egy francia cég ötlete szerint az utcai világítást is meg lehetne oldani biolumineszcens „égőkkel”!  A Glowee nevű start-up innovációs díjat nyert ötletével Párizsban. A leírás alapján ők nem kedvencünket, az Aliivibrio fisherit vagy a korábban bemutatott mikrobiális közösséget használják, hanem biolumineszcens géneket vittek be baktériumokba. A biolumineszcens fény reklámokban, jelzőfényekben vagy díszkivilágításként is felhasználható lehet. A cég weboldalán egy izgalmas fényinstalláció is látható, melyet szintén a baktériumokból alakítottak ki. Otthonra egy ilyet?

Kép forrása: http://www.glowee.fr/

A talaj ökotoxikológiában egyik jellemzően alkalmazott tesztorganizmus a földigiliszta. Számtalan szabványosított teszt létezik vele, mely főképpen a halálozást (mortalitást) vagy a szaporodást (reproduktivitást) vizsgálja, de elterjedtek a bioakkumulációs tesztek is (ami azt vizsgálja, hogy az adott élőlény egy vagy több szennyezőanyagból mennyit vesz fel a testébe és raktározza el azt bizonyos szerveiben) vagy a különböző környezeti stressz hatására megváltozó enzimaktivitások is mérhetőek a gilisztákon belül. Ehhez persze szegény giliszták mennek a turmixba a teszt végén (nagyjából).

Nemrégiben lehetőségem nyílt megtanulni ezt a tesztmódszert. Igen, az egészet úgy kell elképzelni, mint amikor Indiana Jones a Végzet templomában bemegy a földalatti folyósóra és hemzsegnek ott a fekete kígyók – körülbelül ilyen élmény a gilisztákkal dolgozni. Az egyik faj, Eisenia fetida (trágyagiliszta), jól tenyészthető laboratóriumi körülmények között, jól elvannak egy adag marhatrágyában egy festékes vödörben a pincében. Nyugisak, jól kezelhetőek, viszont eléggé ellenállóak. Így aztán úgy döntöttünk, más őshonos fajokat is megvizsgálunk, hogy mennyire érzékenyek az adott anyagra. Ehhez nem kell mást tenni, mint kimenni a mezőre és gyűjteni egy kis adag gilisztát, mi sem egyszerűbb. Mi a trükk? Megtalálni azt a helyet, ahol sok van együtt, amihez nem kell más, mint egy pár tíz négyzetméteres terület bejárása, random felásva a talajt egy kisásóval és remélni, hogy belebotlik az ember egy-egy gilisztába. Szerencsére szeretnek együtt lenni, így ha megvan a „hot spot”, akkor már sok begyűjthető egy területről. Szegények, éldegélnek békésen a talajban, és egyszer csak néhány elszánt kutató jön, is kiszedi őket boldog kis otthonukból (remélem, a giliszták bosszújaként nem gilisztaként születek újjá). Egyébként a régóta áhított pincebogarakat, melyek érzékenyek fémekre, szintén így gyűjtik be a vad környezettoxikológusok. Úgyhogy ha legközelebb egy elmozdított kő alól felbukkan egy pincebogár (vagy egy giliszta), gondoljatok erre! 

Begyűjtöttünk tehát néhány Lumbricus rubellust, azaz vöröslő gilisztát (lenyűgözőnek tartom, hogy bizonyos emberek ránézésre meg tudnak különböztetni néhány számomra teljesen egyformának tűnő gilisztát), és tesztelésre fogtuk őket. Na de ami ezután következett attól Indiana Jones is megrettent volna! Mindenáron próbáltak megszökni, tekeregtek, kúsztak-másztak, és elképesztően gyorsak voltak (angol nevük egyébként a red wriggler, azaz vörös tekergőző vagy izgő-mozgó). Ha egy pillanatra nem figyelt az ember, máris eliszkoltak a laborasztalon, sőt az egyik még az analitikai mérlegbe is bemászott! Már éppen lepergett előttem az életem, hogy vajon hogyan magyarázom ezt ki, hogy a mérleg azért nem működik, mert egy giliszta tanyát vert benne, amikor szerencsére kidugta az egyik végét, amit jól elkaptam egy csipesszel! Nesze neki.

Nos, ilyenek ezek, és megvallom, kicsit megsirattam őket, amikor mentek a tesztközegbe. Ilyen nagyméretű állatok nem valóak nekem. Maradok a baktériumoknál, a növénymagoknál és az egysejtűeknél. Inkább befogom a gilisztákat, hogy dolgozzanak, ugyanis nagyon jó talajjavítók, átforgatják, átlevegőztetik a talajt és az ürülékük is remek ragasztóanyag!

Ajánlom még Wrinkler Róbert, a nagyvárosi természetbúvár írását a földigilisztákról, vagy ezt a kiskönyvet a bio giliszta tartásról!

A környezetvédelem alapjai című tárgynál a ZH kérdésekre adott válasz helyett a következő versike fogadott:

"Szép tárgy, bár közlekesnek nem való,
Nem plusz kredit, inkább csak buktató;
Azt hittük, bevezetnek a környezetvédelem alapjába,
A túl sok szubsztrát ment a hallgató piciny agyára.
S mint sivatagban az oázis (közelebb érve)
Elillant nem csak a víz, a pohár is.
Mint hogy Dali kezéből is kifolyt az idő
Az ember rájön néha ő is esendő.
Rövid versikém, remélem, kompnezálja
Készülni időm nem volt, szívem bánja."

Sajnos nem kompenzálta, de azért ez úton értékelem! (És valóban, ez nagyon is biomérnököknek szóló tárgy.)

Egy környezettoxikológiai teszt kivitelezéséhez szükség van ÉLŐ tesztorganizmusokra. Könnyű őket megölni, nehezebb őket boldogságban és szaporaságban fenntartani. Emellett egy jó teszthez az sem árt, ha a tesztorganizmus megfelelő érzékenységgel rendelkezik. Lássuk, hogyan is működik az életben tartás!

1. Egyszerű dolgunk van a növényi magokkal. Ezeket általában gyógynövény, bio vagy vetőmag boltban lehet beszerezni. Ezután le kell ellenőrizni, hogy megfelelően nagyra nőnek-e valamilyen kontroll oldaton (pl. csapvíz vagy speciális összetételű fenntartóvíz) vagy talajon (pl. szennyezetlen erdőtalaj) és hogy érzékenyek-e a szennyezőanyagokra (pl. egy standard fémoldatra vagy szerves anyagot tartalmazó oldatra). Néha sajnos ez nem teljesül, egyik évben pl. olyan rossz volt a mustártermés, hogy csak satnya kis növények fejlődtek ki bármilyen eredetű maggal is próbálkoztunk.

2. A vízben élő tesztorganizmusokat fenntartóvízben (pl. kiforralt csapvízben) kell nevelgetni megfelelő termosztált hőmérsékleten és programozott világítás mellett (lásd balra). Ha jól érzik magukat, akkor pl. a Daphniák lelkesen szaporodnak, elkülöníthetőek a kismamák és a porontyok. Őket algával etetjük, és ha jóllaktak, akkor átlátszó testükben a tápcsatornában látszik a zöld színű alga (lásd jobbra).

3. A békalencséket nagyobb üvegmedencékben tartjuk fent, és időről időre új vízbe kell áthelyezni egyenként a szebb példányokat egy speciális eszköz segítségével, különben bealgásodnak és elrohadnak.

4. Egyszer voltak nematódáink (elég csúnya kis férgecskék), akik rozsliszten szerettek lakni, míg egyik nyáron elfelejtődtek a termosztát mélyén és meghaltak szegények.

5. A Collembolák kis ugróvillás ősi rovarok, akik fehér színűek, ezért aztán a legjobb őket egy fekete színű (aktív szénnel kevert) gipszlapon fenntartani. Egyszerűek, mert csapvizet isznak és a süteményekbe teendő élesztőt eszik.

6. Kedvenceim, a Tetrahymenák peptont (fehérjékből pepszin hatására képződő amorf lebontási termék) és élesztőkivonatot tartalmazó tápoldatban szeretnek lakni (vagy nincs más választásuk, mondjuk így). Mi nem szeretjük, hogy különböző baktériumokkal szeretnek néha együtt élni, nemrég világító tenyészetet sikerült létrehozni, ami nagy valószínűséggel a Pseudomonas fluorescens baktériumnak volt köszönhető.

7. Aliivibrio fischeri. Ő külön világ. Valójában a forgalmazó cégek célja, hogy az ember minden egyes mérés előtt bontson fel egy új ampullát, ami jó sok pénzbe kerül, de nekünk legtöbbször sikerül őket fenntartanunk egy ú.n. fototápban. A hangsúly a legtöbbszörön van, mivel nagyon kis érzékeny jószágok, és a fototápnak akár már egy komponensnyi változását (pl. elfogy a pepton és újat vesz az ember) is megérzik és visszautasítják a szaporodást.

Talán itt érdemes visszautalnom, hogy bizony, a tesztorganizmusoknak lelke van. És bonyolult.

A szorgalmi időszak végének közeledtével eljön a ZH javítás (illetve ZH írás – nézőpont kérdése) időszaka. Jelentem, ez nem csak a hallgatóknak, de a tanároknak is megterhelő. Jó ZH-t javítani könnyű, csapnivaló ZH-t javítani nagyon könnyű. Legrosszabb az, amikor valaki ír értelmes dolgokat is és mellé becsempészve teljesen értelmetleneket, ezt még nehezebb kibogarászni. Néha kreatív hallgatók az embert el is tudják bizonytalanítani, hogy új ötletüknek vajon lehet-e valóságalapja, vagy teljes tévedés. Ilyenkor egy google kereséssel legtöbbször kizárható pl. a kitalált talajkezelési technológia megvalósíthatósága.

Kicsit szomorú az, amikor jó pár év középiskolai kémia tanulás után, és most nem azokra célzok, akik utána életükben nem használják semmire a kémiai tudásukat, de pl. örökre bevágták piros fogalomként, hogy a pH a hidrogén-ion koncentráció negatív logaritmusa, vagy hogy az elektronok az alhéjakon úgy helyezkednek el, hogy közülük minél több legyen párosítatlan, szóval mindezek után még mindig nem tudják helyesen leírni azt, hogy pH (hanem úgy hogy „Ph”), illetve úgy gondolják, hogy a fémek negatív töltéssel rendelkeznek. Egyébként az előbb említett Hund-szabály kapcsán valószínűleg egész életemben arra a kistanárra fogok gondolni, aki úgy magyarázta ezt a jelenséget, hogy ha az emberek felszállnak a buszra, akkor mindenki igyekszik úgy leülni először a páros székekre, hogy lehetőleg egyedül üljön. A BME-re járás alatt a 47-49-es villamosra továbbfejlesztett változat, hogy először a menetirányba néző székekre ülnek le az emberek és csak később töltik fel a háttal ülős székeket. Tényleg, figyeljétek meg!

Idén számomra a csúcs az a definíció volt, hogy a ”reaktív résfal a sejtfalon keletkező rés, amelyen a DNS ki és beáramolhat; transzportáció elengedhetetlen eleme.” Valószínűleg itt a transzformációval (idegen DNS sejtbe juttatása és beépülése a genomba) történt egy kis keveredés, minden esetre elég extrém magyarázat, tekintve, hogy a reaktív résfalak (angolul permeable reactive barrier, PRB) olyan falak, melyeket a talajba süllyesztenek a szennyezett talajvíz áramlási irányába. A fal valamilyen reaktív töltettel (pl. nulla vegyértékű vassal vagy szerves anyaggal) van megtöltve, melyen a szennyezőanyagok megkötődnek/kicsapódnak stb., a szerves anyagok le is bomolhatnak, minden esetre a fal túloldalán a megtisztított, szennyezőanyag mentes talajvíz távozik. Van egy ilyen pl. a Mecseki Uránbánya területén is, ahol az uránt távolítják el a vízből. Angliában (Shilbottle, Northumberland) jártam is egy ilyennél, ahol egy meddőhányóról szivárgó savas és nagy fémtartalmú csurgalékvíz kezelésére használják. A lelkes mérnökök számára kicsit csalódás lehet, mert a felszínen semmi sem látszik, csak néhány figyelőkút teteje. Talán éppen ezért ilyen menő technológia, esztétikai látványra is jó, a teteje füvesíthető, a víztisztítás a föld alatt zajlik. Ugyanakkor a töltet egy idő után megtelik/elhasználódik, akkor cserélni kell.

Végére egy pozitív gondolat szintén az egyik hallgatótól: „Az állat trágyázza a talajt, amiért a talaj tápanyagot ad az állatnak.” Ha nagyon belegondolunk, végülis igaz. Még közbe van iktatva pár mikróba és néhány növény.

Képek forrása: reaktív résfal: www.perebar.bam.de, shilbottle-i PRB: www.ncl.ac.uk

A Tetrahymena pyriformis egy csillós egysejtű állatka (protozoa) körte alakú sejttel, aki a vizekben és a talajban is jól érzi magát. M. kedvenc környezettoxikológiai tesztorganizmusa.

Szeretjük, mert a környezettoxikológiában egy minta tesztelésére alkalmazott három különböző trófikus szintről származó tesztorganizmus (pl. baktérium - lebontó, növény - termelő, állat - fogyasztó) közül állati tesztorganizmusra jolly joker. Mégsem egy hal, csiga vagy patkány, de mégis állat. Egyébként a biológiai kutatások során széleskörűen használt organizmus, mert könnyen tenyészthető, kicsi a generációs ideje (az az idő, ami alatt a sejtek mennyisége megduplázódik) és izgalmasan két sejtmagja van, melyeknek a szerepe is eltérő. Emellett a sejtek viszonylag nagyok (40-50 nm) és szinte olyan komplexek, mint az emberi sejtek.

Mindenféle izgalmas dolgot lehet rajta vizsgálni: hogyan szaporodik a vizsgálandó mintát tartalmazó közegben, hogyan mozog, változik-e az alakja, hány vakuolumot (membránhólyag, melynek a sejt anyagcseréjében van szerepe) hoz létre, milyen enzimeket termel, hogyan eszi meg és „köpi/kakilja” ki a megevett szilárd részecskéket pl. nanoanyagokat, talajszemcséket, hogyan lehet megfesteni, hogyan lehet könnyen megszámolni stb.

Érdekes kutatási irány a T. pyriformis bioremediációra történő alkalmazása. Kimutatták például, hogy a PAH vegyületeket (policiklusos aromás szénhidrogének) mobilizálják, illetve az arzén metilezésére képesek.

És most akkor álljon itt néhány izgalmas kép róluk:

Vörösiszapszemcséket tartalmazó Tetrahymenák

Kékre festett, talajszemcséket tartalmazó Tetrahymena sejtek

Szaporodó Tetrahymena sejt

Nincs mit tenni, bár egysejtűek, de nagyon cukik! Lehetne háziállatnak tartani, mint például a papucsállatkát!

Mostanában két talajos témájú előadást is tartottam, így volt időm ismét újra elmélyülni a talajtanban és a talajok aktuális helyzetében. Jó dolog egy-egy témát évente egyszer elővenni, amikor a megfelelő tantárgy keretében leadja az ember, és feleleveníteni (vagy amíg nem rögzül a százéveugyanaztadomlemindenórán tudásanyag, addig szinte újratanulni) a legfontosabb dolgokat, kibogarászni a hülye elnevezéseket és utánajárni, hogy pl. a talajvédelem kapcsán mi történ az elmúlt egy évben a világban. Ennek kapcsán néhány érdekesség:

1. Vicces (és megjegyezhetetlen) szavak

A talajtanban van egy-két olyan elnevezés, ami normális ember számára megjegyezhetetlen, ugyanakkor viccesen is hangzanak. A teljesség igénye nélkül a kedvenceim:

No.1. Szolonyec és szolonycsák. (Az orosz sol – só és chak – sós terület szavakból, illetve az etz – erőteljes szóból.) Az elnevezések a szikes talajokhoz kapcsolódnak. A szikesedés során a vízben oldódó sók felhalmozódnak a talajban. A sók közül a legnagyobb szerepe a nátriumnak van. A szolonyec talajokban a vízben oldható nátrium sók felhalmozódás a jellemző, míg a szoloncsák talajokban a nátriumion az agyagkolloidok felületére rakódik.

No.2. Podzolosodás. (Az orosz pod – alatt és zola – hamuszerű szavakból.) Ez az agyagásványok szétesését jelenti a talajban. Miért nem lehet így hívni?

No.3. Csernozjom. A legmisztikusabb. (Az orosz csornüj – fekete és a zemlja – föld szavakból.) Egy olyan talaj főtípus, amiben a humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a kalciummal telített talajoldat kétirányú mozgása a jellemző. Fekete földnek, vagy humuszföldnek is nevezik, jó termőképességű mezőségi talaj.

Nem csoda ez a sok orosz elnevezés (amit egyébként a világon mindenütt használnak), hiszen a talajtan egyik ősatyja Dokucsajev orosz geológus volt.

2. Élőlények sokasága a talajban

Ha a talajról beszélünk, a rajta élő növényeken kívül talán nem is olyan evidens, hogy mekkora élet zajlik benne. Az egyik órán megkértem, hogy két csapatban szedjék össze a hallgatók a talajban élő élőlényeket. A vicces fiúknál szerepelt a metróvezető és Tapsi Hapsi is. Emellett azért megjelentek az emlősök (természetesen a szurikáták – éljenek a rajzfilmek és a vakond), de legtöbben az ízeltlábúak voltak a listán: hangya, soklábú, termesz, ganajtúró, ugróvillások stb. Meglepő mindezek ellenére, hogy valójában a talajban legnagyobb tömegben a mikroorganizmusok fordulnak elő, ami százmillió-egymilliárd baktériumot is jelenthet grammonként. A mikroszkópikus gombák is ott vannak százezres nagyságrendben. A mikro- és mezofauna tagjai közül pedig a földigiliszták nyernek: ideális esetben akár 200 grammos négyzetméterenkénti tömeggel, és bár kisebb tömeggel, de a fonálférgek is százmilliós darabszámban jelennek meg egy négyzetméternyi talajfelületen.

3. Mennyi talaj romlik le, mennyit teszünk tönkre?

Bár az EU 2006-ban elfogadta a Talajvédelemről szóló tematikus stratégiát és a Talajvédelmi keretirányelv első olvasatát is 2007-ben, a tagországok azóta sem jutottak egyességre a talajvédelem kapcsán, így évek óta nincs egységes szabályozás (és talán nem is lesz?) a talajok védelmére az EU-ban. Ugyanakkor elrettentő adatok érkeznek a világból (EU 2012-es beszámoló), ami közül kettő kifejezetten szíven ütő:

• Évente 24 milliárd tonnával csökken a termőtalajréteg mennyisége a világon.
• Évente 0,8 milliárd tonna szén-dioxid szabadul fel csak a tőzeglápok lecsapolásából és a művelési ág megváltoztatásából.

Remélem hamarosan teszünk valamit a talajaink megőrzésért (is).

Nemrégiben egy beszélgetés során felvetődött az a kérdés, hogy vajon mit lehet kezdeni egy-egy negatív eredménnyel, sikertelen kísérlettel. Mások számára is szörnyen hasznos lehetne, ha tudná az ember, hogy merre NE induljon el a kutatása során, mely ötletei komplett hülyeségek, milyen kísérletet fölösleges elvégezni, mi az a beállítás/összeállítás, ami biztosan nem működik. És lám, a tudományos élet résztvevői is kezdik felismerni ezt és kezdenek terjedni (bár nehéz rájuk akadni) azok az újságok, ahol negatív eredményeket lehet publikálni!

Jó kérdés persze az, hogy kinek éri meg ezeket az eredményeket publikálni, főként például, ha az újság fizetős, tehát a publikálás költségét a szerzők állják. Vajon milyen haszna van abból az emberfiának, ha mások nem követik el ugyanazokat a hibákat és nem szívnak ők is egy jót próbálkozásaik során? Talán a lényeg pont ugyanaz, mit a pozitív eredmények publikálásának… Minden esetre a szegény elfuserált kísérletekkel rendelkező PhD hallgatók szemében felcsillanhat a remény, a doktori iskolák vezetői pedig törhetik a fejüket, hogy elfogadható-e egy ilyen típusú publikáció a doktorihoz!?

Lássunk néhány folyóiratot, ahol egy vegyész/biológus stb. publikálhatja az sikertelen kísérlet tapasztalatait:

• Bármilyen kémiával kapcsolatos negatív eredmény beadható a The All Results Journal: Chem-be. Szerintük a kísérletek 60%-a sikertelen! 2010-ben indult és az 5. kötetnél tart. A publikálás benne ingyenes. Bio (szintén 2010 óta), Phys (egyetlen 2011-es számmal) és Nano (még egy szám sem jelent meg) változatban is létezik.
• Az gyógyszerekkel kapcsolatos eredménytelen kutatásokat a Journal of Pharmaceutical Negative Results folyóiratban lehet megjelentetni, amit 2010-ben kezdtek el és évente 1-2 példány jelenik meg belőle. Az újság arra is bátorít, hogy olyan eredményeket adjon be az ember, amik mások kutatásainak ellent mondanak.
• Talán a legrégebbi negatív klinikai kutatásokat tartalmazó újság a Journal of Negative Results in Biomedicine, melyben 2000 óta, de igen borsos áron lehet publikálni.
• A legszimpatikusabb újságnak a Journal of Errology tűnik, melyben azonban mintha a nagy lelkesedés mellett 2012 óta összesen 3 cikk jelent volna meg biotechnológia témakörben és utána a szerkesztők szabadságra mentek. Facebook oldalukon azonban azt hiszem, hogy minden kutató otthon érezheti magát.
• Alapítás alatt van a Journal of Failed Experiments.

Hogy jó-e ez az egész vagy rossz? A ResearchGate-en minden esetre jól össze lehet veszni rajta!

A kutatás, a labormunka azért jó, mert mindig változatos, izgalmas, kreatívnak kell lenni és tele van sikerélménnyel, új, publikálásra érdemes eredményekkel. Hááát...

Kutatni, laborban dolgozni tényleg jó, és tényleg mindig új kihívásokkal szembesül az ember, ami a felszínre hozza az összes tudását, de legtöbbször bizony nagyon is unalmas és monoton. Statisztikai értékeléshez alapvető elvárás a több párhuzamos mérés indítása, ez már alapból sok-sok ismétlést, ugyanannak a munkafolyamatnak a többszöri elvégzését jelenti. Sokszor a hallgatóknak ez jelenti az elképzelt munkához képest a legnagyobb csalódást. Vegyünk néhány, az ember monotonitástűrését próbára tevő példát a környezettoxikológiából:

1. Sejtszámlálás: A Tetrahymena pyriformis egy egysejtű állatka. Mikroszkópba nézve csillóikkal hajtva össze-vissza rohangászó állatkákat látunk. Ha meg akarjuk számolni őket, akkor szegényeket egy kis formalinnal elkábítjuk (sőt, ebbe bizony bele is halnak). Ezután szépen meg kell számolni a 2 µl folyadékban található egyedek számát, ami olyan 150-250 közé esik általában. A végére golyózik az ember szeme, és az sem segít, ha számolás közben valaki hozzászól, akkor garantált az eddig megszámolt állatok számának elfelejtése.

2. Szívritmus számolás: A Daphnia magna (kis vízibolha) a környezettoxikológiában az egyik legkedveltebb vízi tesztorganizmus (lásd korábbi blogbejegyzés). Az erdőjáró ember akár a tiszta források közelében a patakban is rálelhet. A vízibolhák szívének verése sztereomikroszkóp (legfeljebb 100-szoros nagyításig használható mikroszkóp, ami tulajdonképpen két egybeépített mikroszkópból áll és a két szemünkkel a két különböző képet szemlélve a tárgyról térbeli képet kapunk) alatt jól látható és meg is számolható. Ilyenkor tíz másodpercig néz az ember 1 darab vízibolhát és megszámolja az ez idő alatti szívveréseket (50-60 db). Ezt megcsinálja háromszor. Aztán ezt megcsinálja összesen 10 vízibolhával egy darab mintára. De egy mintából is van három párhuzamos mérés, amire megint csak megcsinálja. És akkor van az embernek több mintája. És ezt csinálhatja napestig.

3. Telepszámlálás: Ha érdekel minket, hogy mennyi élő sejt van egy talajmintában, akkor azt meghatározhatjuk úgy, hogy különböző összetételű táptalajokon (lapozz vissza!) kitenyésztjük őket, és a táptalaj felületén, szabad szemmel is látható telepeket megszámoljuk, ugyanis ha jól találja el az ember a hígítást, akkor egy darab sejtből egy darab telep fejlődik ki. Léteznek persze már képértékelő programok a sejtszámoláshoz, de a legegyszerűbb (legolcsóbb) módszer a Petri-csésze hátulján egy alkoholos filccel bepöttyözve megszámolgatni a telepeket. (A pöttyözés azért kell, hogy nehogy kétszer számolja az ember ugyanazt a telepet). Ez azért jó, mert néha túl sok telep van, olykor túl kevés, sok csak a fény-fele fordítva látszik, némely elbújik a Petri-csésze szélén, vagy egyszerűen nem is telep, csak egy szösz vagy buborék.

4. Növényi gyökér- és szárhosszak mérése: Toxicitás mérésére jó módszer a növények növekedésének mérése, amikor a magból kifejlődő 3-7 napos növény (a teszt időtartama a növény fajtájától függ) gyökerének (illetve gyökereinek) és szárának hosszát lemérjük vonalzóval. Fogjuk a kis növényt, a vonalzón szépen kiegyenesítjük és lemérjük a gyökerének hosszát. Ez általában 5-20 mm. Ha több gyökere van, mint például a búzának, akkor lemérjük mindet. Aztán szépen odaillesztjük a szárat a vonalzóhoz és azt is lemérjük. Egy Petri-csészében van 25 növény, aztán van pár párhuzamos, aztán... Megnyugtató, hogy ebben tényleg lehet gyorsulni, egy kezdőhöz képest egy rutinos ember 2-3-szoros sebességgel mér le egy adagnyi növénykét. És legalább nem szaladnak el.

És aztán persze megvannak az eredmények papíron. Ezt be kell másolni egy excelbe. (Oké, van olyan hallgató, aki ül a laptopjával a laborban és rögtön oda írja az eredményeket, ami vagy gyorsabb, vagy nem, vagy leöntik közben a laptopot egy kis sósavval, festékkel stb., vagy nem). Aztán átlagokat kell számolni (a rengeteg mérésből lesz 1-1 szám), diagramokat készíteni, görbéket illeszteni, statisztikai értékelést csinálni, következtetéseket levonni, összevetni más módszerekkel kapott eredményekkel, összevetni a kémiai eredményekkel... Eztán ebből lesz a szakdolgozat, diplomamunka, PhD dolgozat, publikáció. Ha jók az eredmények. És ha nem? Folyt. köv.