Az egyetemi tanulmányok során, amik a legjobban megmaradnak, azok:
- a laborgyakorlatok, ahol tényleg valami kézzelfoghatót csinál az ember, pl. valamilyen beazonosíthatatlan szerves vegyületet, amitől évekkel később is bűzlik a szekrény, ahová gondosan és büszkén elrakta,
- az egyéni feladatok, amikor egy kisebb témában valóban elmerül az ember,
- és az üzemlátogatások, ahol egy kis bepillantást lehet nyerni arról, hogy a valóságban hogy is zajlanak a dolgok,
- meg persze az egyetemi bulik, de ez most nem tartozik ide.
Idén harminc első éves MSc-s környezetmérnök hallgatót vittem el az .A.S.A. gyáli hulladéklerakójához, ami valóban egy európai szintű lerakó. Amikor először jártam a tetején, azt gondoltam, hogy ide bizony minden embert el kellene hozni, hogy lássa, mennyi szemét is van, és mi minden van benne. Talán leghatásosabbak a fél gumilabdák és a hiányzó karú műanyag babák, és a legérdekesebb, hogy paradicsom nő a tetején! A szemétbe kidobált paradicsom magjaiból rendes bokrok nőnek, ha nem is lédús piros, de satnya zöld terméssel.
Jó volt látni, hogy a hallgatók tényleg élvezik a túrát, aktívak, kérdeznek, érdeklődnek. (Persze mindig akad egy-két ember, aki csak a kisötösért vette a 
fáradtságot a tereplátogatásra, de azért csak-csak nekik is átmegy valami.) Két dolgot kiemelnék, ami a legjobban megmaradt:
- A rengeteg hulladék láttán az őszinte felháborodás, hogy miért nincs a lakosság a szelektív hulladékgyűjtésben motiválva, illetve rákényszerítve, és az őszinte naivitás azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működnek ezek a dolgok a Magyarországon.
- A visszatérő kérdés, hogy vajon keresnek-e környezetmérnököt a céghez? Úgy tűnik, manapság ez a legnagyobb kérdés.
