A talaj ökotoxikológiában egyik jellemzően alkalmazott tesztorganizmus a földigiliszta. Számtalan szabványosított teszt létezik vele, mely főképpen a halálozást (mortalitást) vagy a szaporodást (reproduktivitást) vizsgálja, de elterjedtek a bioakkumulációs tesztek is (ami azt vizsgálja, hogy az adott élőlény egy vagy több szennyezőanyagból mennyit vesz fel a testébe és raktározza el azt bizonyos szerveiben) vagy a különböző környezeti stressz hatására megváltozó enzimaktivitások is mérhetőek a gilisztákon belül. Ehhez persze szegény giliszták mennek a turmixba a teszt végén (nagyjából).
Nemrégiben lehetőségem nyílt megtanulni ezt a tesztmódszert. Igen, az egészet úgy kell elképzelni, mint amikor Indiana Jones a Végzet templomában bemegy a földalatti folyósóra és hemzsegnek ott a fekete kígyók – körülbelül ilyen élmény a gilisztákkal dolgozni. Az egyik faj, Eisenia fetida (trágyagiliszta), jól tenyészthető laboratóriumi körülmények között, jól elvannak egy adag marhatrágyában egy festékes vödörben a pincében. Nyugisak, jól kezelhetőek, viszont eléggé ellenállóak. Így aztán úgy döntöttünk, más őshonos fajokat is megvizsgálunk, hogy mennyire érzékenyek az adott anyagra. Ehhez nem kell mást tenni, mint kimenni a mezőre és gyűjteni egy kis adag gilisztát, mi sem egyszerűbb.
Mi a trükk? Megtalálni azt a helyet, ahol sok van együtt, amihez nem kell más, mint egy pár tíz négyzetméteres terület bejárása, random felásva a talajt egy kisásóval és remélni, hogy belebotlik az ember egy-egy gilisztába. Szerencsére szeretnek együtt lenni, így ha megvan a „hot spot”, akkor már sok begyűjthető egy területről. Szegények, éldegélnek békésen a talajban, és egyszer csak néhány elszánt kutató jön, is kiszedi őket boldog kis otthonukból (remélem, a giliszták bosszújaként nem gilisztaként születek újjá). Egyébként a régóta áhított pincebogarakat, melyek érzékenyek fémekre, szintén így gyűjtik be a vad környezettoxikológusok. Úgyhogy ha legközelebb egy elmozdított kő alól felbukkan egy pincebogár (vagy egy giliszta), gondoljatok erre!
Begyűjtöttünk tehát néhány Lumbricus rubellust, azaz vöröslő gilisztát (lenyűgözőnek tartom, hogy bizonyos emberek ránézésre meg tudnak különböztetni néhány számomra teljesen egyformának tűnő gilisztát), és tesztelésre fogtuk őket. Na de ami ezután következett attól Indiana Jones is megrettent volna! Mindenáron próbáltak megszökni, tekeregtek, kúsztak-másztak, és elképesztően gyorsak voltak (angol nevük egyébként a red wriggler, azaz vörös tekergőző vagy izgő-mozgó). Ha egy pillanatra nem figyelt az ember, máris eliszkoltak a laborasztalon, sőt az egyik még az analitikai mérlegbe is bemászott! Már éppen lepergett előttem az életem, hogy vajon hogyan magyarázom ezt ki, hogy a mérleg azért nem működik, mert egy giliszta tanyát vert benne, amikor szerencsére kidugta az egyik végét, amit jól elkaptam egy csipesszel! Nesze neki.
Nos, ilyenek ezek, és megvallom, kicsit megsirattam őket, amikor mentek a tesztközegbe. Ilyen nagyméretű állatok nem valóak nekem. Maradok a baktériumoknál, a növénymagoknál és az egysejtűeknél. Inkább befogom a gilisztákat, hogy dolgozzanak, ugyanis nagyon jó talajjavítók, átforgatják, átlevegőztetik a talajt és az ürülékük is remek ragasztóanyag!
Ajánlom még Wrinkler Róbert, a nagyvárosi természetbúvár írását a földigilisztákról, vagy ezt a kiskönyvet a bio giliszta tartásról!
