Az államvizsga szó önmagában is nyomasztó, főleg annak, aki még előtte van. Aki már túl van legalább egyen, annak nem kevés megkönnyebbülés érzése is kötődik a dologhoz.
Idén átléptem az egésznek a másik oldalára titkárként. Furcsa világ ez, valahogy megszállja az embert az ünnepélyesség érzése, hogy tényleg végső megmérettetés, ezért tanult az ember 3,5-5,5 (esetenként 10) évet stb. Kicsit olyan, mint az érettségi, amikor az ember szellemileg valóban a toppon van, eddigre viszont kellemesen lehasználta magát az egyetemi évek alatt és kicsit szakbarbárrá is vált.
A legnehezebb dolog az államvizsgán a bukás. Mert hát ha már egyszer ennyit tanult az ember, ennyi zh-t, vizsgát végigcsinált, akkor pont most? Eddig el sem tudtam képzelni, de tényleg van olyan, hogy egyszerűen nem megy egy tétel, és akkor már semmi más nem megy, és a vizsgáztatónak nincs mit tennie. A többieknek marad a pár napos „föld fölötti lebegés”.
