A környezettoxikológiában tesztorganizmusokat használunk káros vegyi anyagok és szennyezett környezeti minták toxicitásának vizsgálatára. A tesztorganizmus lehet pl. baktérium, egysejtű állat, rovar, szárazföldi vagy vízinövény. Ezeket olyan körülmények között tartjuk fenn, amely számukra a legmegfelelőbb és egy laboratóriumban is megoldható. A baktériumokat és az egysejtű állatokat például tápoldatban vagy szilárd táptalajon (mely tartalmazza a számukra fontos szerves és szervetlen tápanyagokat), a vízinövényeket tápsóoldatban termosztátban (amely állandó hőmérsékletet biztosít) és megfelelő hullámhosszú fényforrással megvilágítva, a „nappalok és éjszakák” ciklusának biztosításával.
Néhanapján azonban az ember minden leírást betart, mindent pontosan ugyanúgy csinál, mint azelőtt, és a tesztorganizmusai mégis másként viselkednek! Sőt, a tapasztalatok szerint két különböző embernek is néha teljesen más arcukat mutatják. Például az egyik kolléganőm igazi fotobaci suttogó (a fotobaci hivatalos neve 
Aliivibrio fischeri, korábbi neve Photobacterium phosphoreum, de magunk között csak fotobacinak becézzük). Ezek a világító baktériumok eredetileg a tengerekben élnek, például tintahalakkal együtt (lásd a képen), és a környezettoxikológus számára előnyös tulajdonságuk, hogy a fénykibocsátást csökkentik, ha kedvezőtlen körülmények közé kerülnek.
Ha mérni akarunk vele, olyan baktériumszuszpenzióra van szükség, ami megfelelően világít. Mindent a leírás szerint végigcsinálva ez néha csak nem akar összejönni. És akkor jön M. és tápoldatot készít, és átoltogat, és bűvöl (titokban hosszan beszél hozzájuk) és egyszer csak készen van a tökéletes baktérium adag, ami előtte senkinek sem sikerült. Ennek csak egy magyarázata lehet: a tesztorganizmusoknak igenis lelkük van és megérzik a törődést, a pozitív energiát! Csakis így működhet.
További információ a fotobaciról a KÖRINFOn.
