Valahogy úgy alakult, hogy a kutatócsoportunkban csak nők vannak (összesen kilencen). Mondhatnánk, hogy ez a biomérnök és környezetmérnök szakma elnőiesedése miatt van, vagy hogy egyáltalán több nő (58%) tanul a 
felsőoktatásban és a szellemi foglalkozásúak 66%-a nő (forrás: borsa.hu). De az is lehet, hogy a labormunka és főként a környezettoxikológia valahogy női agyat, bele(együtt)érzést és könnyed precizitást igényel (magyarázatért lásd a korábbi bejegyzéseket).
Néha betéved egy-egy diplomázó hallgató fiú, akikre lecsapunk. Van, aki bírja, többen inkább elmenekülnek. Pedig néha igencsak jól jönne a férfierő, legfőképpen:
- Szabadföldi kísérletek indításakor, amikor talajt kell ásni, adalékanyagot hordani és bekeverni, növényeket ültetni, locsolni. Mindezt lehetőleg nyáron 38 °C-ban, tűző napon, mert addigra teremtődik meg minden feltétel az indításhoz.
- Mintavételnél. Legyen az talajásás vagy a liziméterekről (magyarázatért szintén lapozz csak lejjebb, hiába, rendszeresen kell olvasni a blogot) lefolyó és 20 literes kannákban gyűlő víz kiöntése. Lehetőleg úgy, hogy a vízzel teli kannát 2 m-re fel kelljen emelni és egy gyűjtőedénybe önteni a tartalmát.
- A minták egyetemre szállításakor. Itt az első kihívás a portás, akinek könyörögni/hízelegni kell, hogy a nehéz minták miatt hagy álljon be a kocsi az egyetemudvarra a Ch épület háta mögé. Na jó, itt pont jól jön egy kis női báj. Második kihívás azonban a minták bevitele az épületbe. Mert hát éljen az akadálymentesítés, ami úgy néz ki, hogy kislépcső fel, ajtó, nagylépcső le, ajtó+küszöb. Ez aztán a mulatság. Sokan értetlenül állnak és nézik, hogy vajon miért nők cipelik le a kocsinyi mintát, a jobbak felajánlják a segítségüket, de néha nincs mit tenni, el kell kapni néhány fiatalembert, félredobni a női egyenjogúságot, és lecipeltetni velük a szajrét.
