Egy kutatási projektben a kedvenc részem az, amikor szabadföldön végzünk kísérleteket és ki kell járni a terepre. Arra már hamar rájöttem, hogy a környezetvédelem esetében a terepre járás sajnos nem gyógyfürdőzést, tengerparti nyaralást vagy a természet szépségében való elmerülést jelenti, hanem olyan „szép" helyek látogatását, mint a gyöngyösoroszi korábbi ólom- és 
cinkbánya területét vagy a gyáli hulladéklerakót. (Na jó, aki szennyvíztisztítással foglalkozik, annak talán egy kicsivel még rosszabb.)
Azért ennek is megvannak a szépségei, például amikor a gyöngyösoroszi bánya bezárásán dolgozó bányászok a kísérletünk csodájára jártak, amiben a savanyú és nagy fémtartalmú, évtizedek óta csupasz meddőanyagon kinőtt a zsenge zöld fű, vagy amikor a vörösiszappal szennyezett talajon március elején (még a havazás előtt) 
kinőttek az első fűszálak.
De itt a másik oldal is, a magyar valóság, hogy egy szabadtéren végrehajtott kísérletnél a legfontosabb a védelem, a megfelelő elkerítés, őrzés, lámpa, biztonsági kamera, kutyás őrök, vagy ki tudja, mi kellene. Amikor idén tavasszal ugyanis kimentünk az ősszel összeállított kísérletek helyszínére, akkor a lizimétereket (nagy hengerek talajjal megtöltve) fémcsapok nélkül, az érzékelőket (szerencsére a 12-ből csak egyet) vezetékek nélkül találtuk! Kiderült, pár éjszakával azelőtt a telephelyről a legtöbb mozdítható fémtartalmú dolgot elvitték. Ki gondolta volna, hogy a tervezésnél ezt is figyelembe kell venni?
