Egy fiatal kutató hétköznapjai

Az egyetemi tanulmányok során, amik a legjobban megmaradnak, azok:

• a laborgyakorlatok, ahol tényleg valami kézzelfoghatót csinál az ember, pl. valamilyen beazonosíthatatlan szerves vegyületet, amitől évekkel később is bűzlik a szekrény, ahová gondosan és büszkén elrakta,
• az egyéni feladatok, amikor egy kisebb témában valóban elmerül az ember,
• és az üzemlátogatások, ahol egy kis bepillantást lehet nyerni arról, hogy a valóságban hogy is zajlanak a dolgok,
• meg persze az egyetemi bulik, de ez most nem tartozik ide.

Idén harminc első éves MSc-s környezetmérnök hallgatót vittem el az .A.S.A. gyáli hulladéklerakójához, ami valóban egy európai szintű lerakó. Amikor először jártam a tetején, azt gondoltam, hogy ide bizony minden embert el kellene hozni, hogy lássa, mennyi szemét is van, és mi minden van benne. Talán leghatásosabbak a fél gumilabdák és a hiányzó karú műanyag babák, és a legérdekesebb, hogy paradicsom nő a tetején! A szemétbe kidobált paradicsom magjaiból rendes bokrok nőnek, ha nem is lédús piros, de satnya zöld terméssel.

Jó volt látni, hogy a hallgatók tényleg élvezik a túrát, aktívak, kérdeznek, érdeklődnek. (Persze mindig akad egy-két ember, aki csak a kisötösért vette a fáradtságot a tereplátogatásra, de azért csak-csak nekik is átmegy valami.) Két dolgot kiemelnék, ami a legjobban megmaradt:

• A rengeteg hulladék láttán az őszinte felháborodás, hogy miért nincs a lakosság a szelektív hulladékgyűjtésben motiválva, illetve rákényszerítve, és az őszinte naivitás azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működnek ezek a dolgok a Magyarországon.
• A visszatérő kérdés, hogy vajon keresnek-e környezetmérnököt a céghez? Úgy tűnik, manapság ez a legnagyobb kérdés.

Egy nemzetközi tudományos konferencián részt venni mindig nagy élmény. Sablonosan azért mert:

• Megismerkedik az ember egy csomó szakemberrel és tudóssal a saját és rokon szakterületekről (persze ehhez kicsit nyomulni kell).
• Meghallgatja mások előadásait, amiből rengeteget lehet tanulni.

Valójában:

• Mindenki várja az ebédet és a kávészüneteket.
• Igyekszik az ember pár napot ráhúzni, hogy a várost is megnézhesse és nyaraljon egy kicsit.
• Részben végigalussza (ha van net, akkor végiginternetezgeti) az unalmas, általában kínaiak által érthetetlen angolsággal tartott előadásokat és szidja a felkészületlen előadókat.

Amiért én szeretem:

• Az akkor még érthetetlen és ismeretlen témákról szóló előadásokról később mindig kiderül, hogy áhá! erről meg erről ezen a konferencián hallottam és milyen fontos!
• Nagy élmény, amikor odajönnek egy előadás után és megdicsérik az embert.
• Átütő érzés, amikor az ember először tesz fel nyilvánosan kérdést egy előadáshoz kapcsolódóan, azért, mert jól érti a témát.

Nemrég jöttünk haza Barcelonából az AquaConSoil konferenciáról a csoporttal, ami az egyik legnagyobb, 2-3 évente megrendezett talajos (idéntől vizes is) konferencia. Élveztük.

Egy kutatási projektben a kedvenc részem az, amikor szabadföldön végzünk kísérleteket és ki kell járni a terepre. Arra már hamar rájöttem, hogy a környezetvédelem esetében a terepre járás sajnos nem gyógyfürdőzést, tengerparti nyaralást vagy a természet szépségében való elmerülést jelenti, hanem olyan „szép" helyek látogatását, mint a gyöngyösoroszi korábbi ólom- és cinkbánya területét vagy a gyáli hulladéklerakót. (Na jó, aki szennyvíztisztítással foglalkozik, annak talán egy kicsivel még rosszabb.)

Azért ennek is megvannak a szépségei, például amikor a gyöngyösoroszi bánya bezárásán dolgozó bányászok a kísérletünk csodájára jártak, amiben a savanyú és nagy fémtartalmú, évtizedek óta csupasz meddőanyagon kinőtt a zsenge zöld fű, vagy amikor a vörösiszappal szennyezett talajon március elején (még a havazás előtt) kinőttek az első fűszálak.

De itt a másik oldal is, a magyar valóság, hogy egy szabadtéren végrehajtott kísérletnél a legfontosabb a védelem, a megfelelő elkerítés, őrzés, lámpa, biztonsági kamera, kutyás őrök, vagy ki tudja, mi kellene. Amikor idén tavasszal ugyanis kimentünk az ősszel összeállított kísérletek helyszínére, akkor a lizimétereket (nagy hengerek talajjal megtöltve) fémcsapok nélkül, az érzékelőket (szerencsére a 12-ből csak egyet) vezetékek nélkül találtuk! Kiderült, pár éjszakával azelőtt a telephelyről a legtöbb mozdítható fémtartalmú dolgot elvitték. Ki gondolta volna, hogy a tervezésnél ezt is figyelembe kell venni?

A környezettoxikológiában tesztorganizmusokat használunk káros vegyi anyagok és szennyezett környezeti minták toxicitásának vizsgálatára. A tesztorganizmus lehet pl. baktérium, egysejtű állat, rovar, szárazföldi vagy vízinövény. Ezeket olyan körülmények között tartjuk fenn, amely számukra a legmegfelelőbb és egy laboratóriumban is megoldható. A baktériumokat és az egysejtű állatokat például tápoldatban vagy szilárd táptalajon (mely tartalmazza a számukra fontos szerves és szervetlen tápanyagokat), a vízinövényeket tápsóoldatban termosztátban (amely állandó hőmérsékletet biztosít) és megfelelő hullámhosszú fényforrással megvilágítva, a „nappalok és éjszakák” ciklusának biztosításával.

Néhanapján azonban az ember minden leírást betart, mindent pontosan ugyanúgy csinál, mint azelőtt, és a tesztorganizmusai mégis másként viselkednek! Sőt, a tapasztalatok szerint két különböző embernek is néha teljesen más arcukat mutatják. Például az egyik kolléganőm igazi fotobaci suttogó (a fotobaci hivatalos neve Aliivibrio fischeri, korábbi neve Photobacterium phosphoreum, de magunk között csak fotobacinak becézzük). Ezek a világító baktériumok eredetileg a tengerekben élnek, például tintahalakkal együtt (lásd a képen), és a környezettoxikológus számára előnyös tulajdonságuk, hogy a fénykibocsátást csökkentik, ha kedvezőtlen körülmények közé kerülnek.

Ha mérni akarunk vele, olyan baktériumszuszpenzióra van szükség, ami megfelelően világít. Mindent a leírás szerint végigcsinálva ez néha csak nem akar összejönni. És akkor jön M. és tápoldatot készít, és átoltogat, és bűvöl (titokban hosszan beszél hozzájuk) és egyszer csak készen van a tökéletes baktérium adag, ami előtte senkinek sem sikerült. Ennek csak egy magyarázata lehet: a tesztorganizmusoknak igenis lelkük van és megérzik a törődést, a pozitív energiát! Csakis így működhet.

További információ a fotobaciról a KÖRINFOn.

Egy átlagos bemutatkozó beszélgetés:

- És Te mivel foglalkozol?
- Biomérnök vagyok.
- (Zavart arccal) És az mi?

És ez egy általánosan lezajló párbeszéd fiatalokkal és idősekkel, mérnökökkel és bölcsészekkel, sőt, még a BME karrier napokon a próba állásinterjún is.

Na és akkor mi is az? Egyszer egy tanárom ezt a definíciót adta: „A biomérnök mikroorganizmusokat és azok termékeit használja ipari alkalmazás céljából." (Ennek egyébként azért jártam utána, mert anyukám is teljesen kétségbe volt anno esve, hogy mit mondjon, ha kérdezik, mit tanul a lánya?!) Ide tartozik tehát minden, ami gyógyszeripar, élelmiszeripar, egészségügy, környezetvédelem, szennyvíztisztítás, bioüzemanyagok stb. Ezen belül (kívül) én környezettoxikológiával és talajremediációval foglalkozom.

Hát ez tökjó. És az tulajdonképpen micsoda? Kezdjük az egyszerűbbel: a remediáció meggyógyítást jelent, vagyis talajokat gyógyítunk, legyen az szennyezett vagy csak rossz minőségű talaj. A környezettoxikológia (vagy ökotoxikológia) a vegyi anyagok és a környezetbe került vegyi anyagok, vagyis a szennyezett környezet hatását vizsgálja teszt-szervezetekre, pl. baktériumokra, algákra, csíranövényekre, egysejtű állatokra, halakra stb., és ebből próbál következtetéseket levonni a vegyi anyag hatásáról az ökoszisztéma egészére.

Álljon itt az egyik kedvenc tesztorganizmusom, a Aliivibrio fischeri, ami egy világító baktérium és még lesz szó róla a továbbiakban!

(Ajánlom ezt a bejegyzést minden kedves barátomnak, talán végre ők is kicsit jobban értik, hogy mit csinálok, és nem az lesz a reakció bármilyen kicsit is biológiai, kémiai, fizikai, anyagtudományi, atomfizikai, meteorológiai, csillagászati stb. téma esetén az elvárás, hogy „Viki, Te ezt biztosan tudod, mert olyan bio izét végeztél.")

Feigl Viktóriának hívnak és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Alkalmazott Biotechnológia és Élelmiszertudományi Tanszékén vagyok tanársegéd. Valahogy itt ragadtam az egyetemen a diplomám megszerzése után, de nem bántam meg, sőt! Elmondhatom magamról, hogy tényleg szeretem, amit csinálok.

Ez a blog azért jött létre, hogy megosszam a lelkesedésemet másokkal is és hogy bepillantást engedjek a "laikusok" számára is egy oktató-kutató világába. Ma elkezdem.